Ennél egyszerűen semmit nem gyűlölök jobban. A rohadt tehetetlen tudatlanságnál.
Mondd ki nyugodtan, hogy ennyi voltam. Azt, hogy be voltál baszva, mint a szemét, és csak ezért bírtál rám nézni egyáltalán. Mondd ki nyugodtan, hogy csak olyan kedved volt, ami másnapra már elmúlt. Mondd ki nyugodtan, hogy galibát okoztam neked bizonyos körökön belül, vagy akadályozom a további jövődet. Mondd ki nyugodtan, ha van valaki más, aki miatt már nem érdekellek. Mondd ki nyugodtan, ha nem bírsz. Mondd ki nyugodtan, ha valami más a helyzet, de MONDD!
Ez majdnem olyan szituáció, mikor egy ismerősöd meghal. Mondjuk a beteg nagymama/nagypapa. Pontosan lehet tudni, hogy meghal, de hogy miben, azt senki sem tudja. Betegségben… NEM! Annyi nem elég. A nagypapáim már nem élnek, szóval ha szegény nagymamám olyan helyzetbe kerülne, hogy hirtelen halálos beteg lesz, szeretném tudni, hogy pontosan mitől. Egyrészt az igazság pontos ismerete a szív gyógyulásának első lépése, másrészt hasznos is lehet az életben még.
Olyan vagyok, aki a legtöbbször nem hiszi el magáról, hogy méltó mások szeretetére, és aki mindig magában keresi a hibát. Ez most sincs másképp… De szerintem azok után, ami történt, annyit még talán én is érdemlek, hogy megtudjam, most akkor mi is van. Ha őszinte indokot/elutasítást/akármit kapok, azzal sosincs bajom. Csak mondd ki, én elfogadom, és soha többet nem kereslek, ha úgy akarod! Persze, a “bocsi, de egyáltalán vagy olyan szimpi, mint amilyen hittelek volna” c. és hasonló dolgok tudnak sebeket okozni, de ez így van rendjén. Százszor inkább viselek ilyen karcolásokat, minthogy a teljes tudatlanság öljön meg belülről.
Mondd, hogy mondd
